A rózsa (Rosa) egy a rózsafélékhez tartozó növénynemzetség, illetve az ide tartozó cserjék virága. Több száz vadrózsafajt tart számon a tudomány, mind az északi félgömbre, főleg a mérsékelt égövre jellemző növény. Az egyedek egy tüskés bokor- vagy kúszónövénycsoportot alkotnak, mely akár a 2-5 m magasságot is elérheti, ritkán a többi növény fölé, 20 m magasságba is szökhet.

 

A legtöbb rózsafaj virága öt sziromlevéllel rendelkezik. Kivételt képez az Ázsiában őshonos Rosa sericea (magyar megfelelője nincs) nevű faj, amelynek gyakran csak négy sziromlevél alakul ki virágán. Minden egyes virágszirom két könnyen felismerhető lebenyből áll, amelyek általában fehérek vagy rózsaszínűek, bár néhány faj esetén sárgák vagy pirosak is lehetnek. A sziromlevelek alatt öt csészelevél fedezhető fel (a Rosa sericea esetében ez ismét csak négy). Ezek elég nagyok ahhoz, hogy szabad szemmel is már kellő távolságból, felülnézetből észrevehetőek legyenek, s zöld pontocskákként jelennek meg a sziromlevelek között. A magház a virág belsejében található, itt fejlődnek ki a következő szirom- és csészelevelek. A rózsafajok termése bogyótermés, melyet közismerten csipkebogyónak neveznek. Azok a rózsafajok, amelyek nyílt virágzatot alkotnak általában rovar általi megporzásban részesülnek, hiszen kellemes illatuk vonzza méheket és egyéb rovarokat, így megfelelő minőségű termés keletkezhet. A nemesített fajok esetében a szirmok olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy rovar általi megporzásra nincs lehetőség.

 

A fajok többségének termése piros, de néhány (pl. a Rosa pimpinellifolia) sötétbíbor vagy fekete terméseket hoz. A bogyótermések egy külső húsos réteggel rendelkeznek, amelyben mintegy 5-160 mag (kaszat) is található, melyeket merev, vékony növényi szőrök borítanak. A csipkebogyótermések nagy része egyes fajok, például a gyepűrózsa (Rosa canina) és a japán rózsa (Rosa rugosa) esetében rendkívül gazdag C-vitaminban, C-vitamin tartalma a citroménak tízszerese. A csipkebogyót növényevő-magevő madarak, például a rigók és a csonttollúak fogyasztják, s ürülékük által kerülnek a magvak ismét a szabadba. Néhány madárfaj, így a pintyőkék, meg is eszik a magvakat.